Bendegúúúz

Nehezen indul a nap. Dolgoznom kellene, de annyira nem megy. Bár biztos jobban rá tudnám venni magam, ha tudnám, hogy az egésznek van értelme, de tudom, hogy nincs. Rosszabb, mint egy ebédet megfőzni. Mikor robotolsz egész délelőtt a konyhában, hogy megfőzz, majd a család 10 perc alatt elpusztítja, ráadásul a hagyott romokat is neked kell eltakarítani. Gyűlölöm már a semmi értelme táblázatokat és kimutatásokat gyártani. És soha nem jó. És még jobban megszopatnak. Mikor szólnak, hogy még ezt is meg azt is bele kellene tenni és tudom, hogy kezdhetem előröl az egészet, akkor mindig egy hatalmas neon műfaszt látok a számhoz közeledni, amit mélytorokra akarnak nyomni. Már annyira, de annyira elegem van!!! Itt van fél9, de még egy betűt nem körmöltem a munkával kapcsolatban. Tudom, jobban érezném magam, ha gyorsan végeznék a kötelező dolgokkal, aztán foglalkozhatnék a sajátommal, de akkora egy fos, véget nem érő szar. Próbálnám máshogy megközelíteni, de nem tudom. Ez biztos annak az oka, hogy tegnap este nem pozitívoztam. Bazz még mindig nem álltam neki. Most utána néztem az e-felvételi folyamatának, meg az allergiámmal voltam elfoglalva, ami annak ellenére, hogy a kezelés felén ma túl leszek, nem hogy múlna, egyre erősödik. Bár lehet ez csak azért van, hogy mielőtt megszűnne még utoljára jól megkeseríti az életem.

Új hónap. Hihetetlen, hogy rohan az idő. Ákos ma költözik. Furcsa belegondolnom, hogy elkezdődik az az időszak, amitől már fél éve rettegek. Nehéz. Nem is nagyon tudom megmagyarázni milyen érzés, de olyan, mintha ólomsúly lenne a lelkemen. Bármikor el tudnám sírni magam. Nem tudom, miben leljek vigaszt. Próbálom magam elfoglalni. Vészesen szorongat a jelentkezési határidő. Úgyhogy most az a legfontosabb, hogy kitaláljam, hova megyek egyetemre. Eldöntöttem, a jogot mindenképp megpróbálom. Akárhogy is kapálózik az Orbán kormány, úgy néz ki Győrben a tandíj megmaradt 165ezer forint, ami még nem is olyan vészes. Talán Pesten is bepróbálok valamit, meg hát a jó öreg megszokott Veszprém. Ha jól néztem a régi szakom felejtős, úgyhogy ott egy magyart vagy egy szabad bölcsészt próbálok meg, mert akárhogy szeretném, valljuk be, ahol matek van, engem elkaszálnak. A lényeg, hogy a ma délutáni feladatom, hogy véglegesítsem a sorrendem, persze csak azután, hogy megvásároltam a csodaszép rózsaszín blézert a H&M-ben. :) Mostanában nagyon bukom a pink bármely fajtájára. Még gondolkodom egy szép rózsaszín nadrágon is. De talán az én alakomhoz az túl merész. Mert még ha pálcika lábaim és falatnyi popóm lenne...ezt majd még meggondolom. Az utóbbi időben nem nagyon járok ki. Így a dohányzás- és szeszmentes projekt nagyon sikeres. Persze más okai is vannak ennek. Pénztárcakímélő üzemmódba kapcsoltam magam (jó tudom a fent említett vásárlási projektekből nem ez derül ki, de hónapok óta most shoppingolok először) és valóban több pénzem marad. Remélem ez a lelkesedés még jó hosszú ideig kitart. A negatív oka, hogy az úgynevezett barátaimtól mostanában sokszor elkap a böfizhetnék. Gyűlölöm, ahogy kibeszélik egymást, engem, bárkit és ők ítélkeznek másokról, miközben a saját életük sem valami rendezett. Tudom, én is sokáig részt vettem ebben, de elegem lett. Mintha felnyílt volna a szemem és elkezdtem látni az orromnál tovább. Azért sajnálom, hogy nincsenek velem ezekben a nehéz időkben, pedig most lenne rájuk a legnagyobb szükségem. Igyekszem velük diplomatikus lenni és felülemelkedni a kicsiségeken, de mindennek van határa. Próbálok én is dolgozni magamon, hogy jobb ember legyek. Például minden este próbálom magam pozitívra hangolni mindenféle relaxációs dologgal, amik eddig nagyon hatásosnak bizonyultak. Legalábbis nagyon jól elaludtam rajtuk. Csak így tovább!

Na, a hétvégén kikísértem Ákost Bécsbe. Egész jó volt. Mármint, most nem voltam tele ellenséges érzésekkel, sőt feltűnően jól alkalmazkodtam a környezethez. Csak a hideg nem kellett volna, illetve Ákos folyamatos kioktatása. Kicsit össze is vesztünk. Vagyis ő kioktatott, én pedig közel álltam ahhoz, hogy felállok és otthagyom, de rájöttem, hogy túlságosan rá vagyok utalva és 10euróval a zsebemben és minimális német tudással nem igazán tudnék mit kezdeni magammal. Bár aztán ki tudja. :) Úgyhogy inkább duzzogtam egyet, próbáltam visszatartani a könnyeimet és elszámoltam jó sokáig. A korizás szuper volt, bár az új korcsolya kicsit megnyomorította a lábam és szétfagyott az arcunk, meg úgy mindenünk és még a mekiben sem volt túl meleg. Nincs mit tagadni, nem vagyunk hozzászokva. Már nagyon vártam az esti vonatot, mert nem volt már túl jó a komfortérzetem. Sajnáltam, hogy ott kell hagynom, mert azért láttam az aggodalmat és egy kis félelmet is a szemében. De én próbáltam úgy felfogni a dolgot, hogy ez olyan, mintha Pesten hagynám, ezt az egészet meg ő akarta magának, majd megbirkózik vele. Rosszul is éreztem magam emiatt, mármint, hogy lehet, hogy nem álltam mellette kellően és rossz társa vagyok. Mikor hazaértem, annyi mindent tudtam volna neki mondani, de hát már ez sem olyan egyszerű, mint azelőtt. De úgy gondoltam 38Ft-os sms áron nem fogok szarozni, megköszöntem neki a napot és jeleztem, hogy épségben megérkeztem. Próbáltam telepíteni a skype-ot, hogy tudjunk beszélni, de valamiért nem sikerült. Talkon próbáltunk rájönni, mivel lehet a probléma, de nem sikerült. Majd rájöttem, hogy elvileg a google-nak is van ilyen funkciója, amit meg is osztottam Ákossal, aztán hirtelen eltűnt. Gondoltam megszakadt a net vagy valami. Már fél11et ütött az óra, úgyhogy már nem mentem ki. Eléggé fáradt voltam. A lelkem akkor még egész nyugodt volt, teljesen elfogadtam, hogy Ákos Bécsben, jövő hétvégén jön haza, minden szipiszupi. Vasárnap 11kor ébredtem, sikerült kellően kialudnom magam. Ebéd, délutáni hessz, majd családi korcsolyázás. Este 6kor estünk be, eléggé leszívott a nap, Ákosról semmi hír. Se sms, se net. 8kor már nem bírtam tovább, ráírtam egy smst, hogy mi a helyzet, hogy telt a nap stb. Visszaírt, hogy mi volt, de egy szóval nem kérdezte meg, hogy velem mi van. Ez azért nem esett túl jól. Azóta se hallottam felőle. Azért mondjuk kíváncsi lettem volna, ha tegnap nem írok rá, mikor hallok róla legközelebb. Így eldöntöttem, hogy nem írok neki többet. Majd keres, ha akar. Tudom, hogy csak ma rossz. De napról napra könnyebb lesz. Valahogy úgy mondják a dalban, hogy a „hiányodat lassan megszokom”. És ez így is van. Utálom magam, amiért belementem ebbe az egészbe. Úgyis mindig elcseszem. Soha nem tanulok. Meg már ugyan...ki vagyok én? Hogy tegyem bele magam egy kapcsolatba, miközben azt se tudom, ki vagyok. Elvesztettem saját magam. Minél öregebb vagyok, annál inkább vesztem el a saját lényemet. Csak egy bolyongó szellem vagyok a világban. Azt néztem legutóbb a tükörben, hogy régen se voltam szép, de most meg pláne nem vagyok. De régen legalább volt személyiségem, belső kisugárzásom, ami megszépített. Most meg mi vagyok? Ki vagyok? Mit keresek a világban? Hol van már az a régi lány, aki voltam?

Egy újabb hétfő. Borzalom. El se tudom mondani, mi van bennem. Gyűlölöm a munkám. Vagyis nem a munkám, egyszerűen utálok itt lenni.

Ma van Ákos születésének napja. Az ajándékot a tegnapi nap folyamán sikeresen elintéztem, bár erőteljes kétségeim vannak afelől, hogy jó lesz. Szerintem a dobverő méretét elbasztam, mert a boltban teljesen összezavartak. De a gravírozás is meglett még tegnap. Elmondtam a srácnak, mit akarok, 10 perc alatt meg is csinálta. És nagyon szép lett. Amíg készült, elugrottam a teccsóba viszkiért. Mert mivel Ákosról van szó, azt muszáj! :) Elvileg ma elugrom hozzá és fel is köszöntöm. Ez a Bécsbe menetele még mindig nagyon böki a csőröm. Egyik nap jobban viselem, másik nap kevésbé, de megbékélni nem igazán tudok vele. Pedig már annyira közel van. A másik dolog, ami szorongatja a torkom, az a továbbtanulás. Azt tudom, hogy szeretnék tanulni, csak azt nem tudom, hogy mit és hol. Meg egyáltalán elég lesz e a pontom. Ki tudom e fizetni a tandíjat. Ezek mind olyan kérdések, amiket szűkös egy hónapom van eldönteni. A kétségeimről nem is beszélve. Hogy mi van, ha megint felsülök és nem tudom végig csinálni. És pont ezért van szükségem Ákosra. Hogy mellettem legyen, hogy rugdaljon, mert nélküle nem tudom végig csinálni. u.i. : az ajcsi elvileg szipiszupi lett :)

Nem fejeztem be a fogorvos sztorit. A fogam helye még mindig fáj. Napi két fájdalomcsillapítóval élek, nem túl kellemes, mert enni nem igazán tudok, de a hideg sör már jobban csúszik, mert végre nem érzékeny a fogam.  A héten lesz Ákos születésnapja. Múlt héten próbáltam neki elintézni az ajándékot, de valahogy az égiek nem akarták, hogy meglegyen. Volt Győrbe is és Komáromba is egy potya utam. A héten már szűkös az idő. Nem tudom, hogy fogom megoldani, de ahogy most érzek, leginkább nem is érdekel. Vészesen közeleg a napja, hogy Bécsbe költözik, én pedig egyre nehezebben viselem, ő pedig kerek perec közli, hogy igazából mocskosul nem érdekli, hogy én hogy érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Tudom, hogy most tipikus nő vagyok. Akkor fogta volna be a nagy tudálékos száját, mikor kiejtette a száján a szeretlek szót. Mert addig olyan jól ment. Érzéketlen tudtam maradni, mert tudtam, hogy nem éri meg. Ezek szerint tartanom kellett volna magam utána is. De ha ezt akarja,ám legyen. Olyan érzéketlen és hideg leszek, akár egy jégcsap. Valamit ki kell találnom, amivel elfoglalom magam, mert bele fogok őrülni. Eléggé nem vagyok formában mostanában. Valamit megint nagyon elronthattam.

Tegnap megvolt életem első foghúzása. Hát nem kívánom senkinek. Sokkoló élmény. Úgy éreztem magam utána, mint akit megerőszakoltak. A szuritól rosszul lettem, mert a doki szanaszét trancsírozta a tűvel a pofámat. Igazából nem is tudom eldönteni, hogy a foghúzás vagy az injekció volt e rosszabb. A lényeg, hogy abban a fél órában úgy megkínoztak, mint még soha. Én bírom a fájdalmat, de ez...pfff. Még mosolyogva köszöntem el a rendelőben mindenkitől, de amint beültem az autóba, elbőgtem magam, mint egy kisbaba. Hiába, tényleg nagyon fájt. Nem tudtam volna vissza menni egyből dolgozni, mert olyan erős volt a sokk. Otthon pihennem kellett egy órát, hogy magamhoz térjek és kisírjam magam, mert akár hányszor felidéztem az élményt, elkezdtek potyogni a könnyeim. Még este is tudtam volna bőgni miatta. Nagy nehezen rávettem magam, hogy visszamegyek dolgozni, de amint kezdett múlni a zsibbasztó hatása, ismét halál kezdte színezni az aurámat, mert majd beszartam, annyira fájt. MIvel a fél napot már így is ellógtam a melóból, nem éreztem túl jól magam, mikor fél 3kor azt mondtam, hogy én most elhúzok haza, mert megdöglök a fájdalomtól. Útközben beugrottam a gyógyszertárba, ahol fél órát kellett sorban állnom egy rohadt doboz Algoflexért. Otthon még anyámhoz is képes voltam odabújni, annyira úrrá lett rajtam a kétségbeesés, hogy egy alkatrésszel megint kevesebb vagyok és a helyére már soha többet nem nő új fog. Enni persze nem ettem egész nap és a szívem szakadt meg, mikor a család ott kanalazta előttem a zöldbab főzeléket.

2011-ben nem voltam valami szorgalmas. Tény, hogy az év nem szólt másról, csak Ákosról és a bulizásról. Közben teljesen elfeledkeztem magamról. Szóval nem volt túl eredményes esztendő, mert nem sok mindent tudok felmutatni, hogy mit értem el, illetve mit vittem véghez. Na jó, ott van Ákos...de az is ki tudja meddig tart, tekintve, hogy egy hónap múlva pápát int kedves országunknak és Bécs felé veszi az irányt. Ilyenkor gondolkodom el és verem a fejem a falba, hogy akkor mi a töknek hozott minket össze a sors és miért kellett ezt a sok szenvedést kiállnom, hogy aztán meg mikor már kezdene szuper lenni minden, elrántja előlem az élet. Mióta tudom, hogy elmegy, totál idegroncs vagyok. Biztos vagyok benne, hogy megoldjuk valahogy és ha esetleg mégse megy így a dolog, akkor túl fogom élni, csak néha nehéz még a gondolata is. Mikor vele vagyok, oly távolinak tűnik mindez. Csak mikor el kell válnunk, akkor tudatosul, hogy már csak milyen rövid időt lehetünk együtt. Basszus tegnap odáig mentem, hogy képes voltam azért elmenni Tatára, hogy megcsókolhassam. Rég voltam ennyire szentimentális. Pedig annyira próbáltam magam kímélni minden gyengéd érzelemtől, de hiába, nem megy.