Minden egyes hétvége egyre jobban összezavar, amit vele töltök. Kezdem megszeretni. Sokszor magam sem értem, hogy miért. Ez van. Lehet, kicsit lazábban kellene felfognom a dolgokat. Mondtam Vikinek, ha legközelebb megtetszik valaki, üsse addig a fejem, amíg ki nem veri belőle az aktuális kiszemelt gondolatának halovány szikráját is. Mert kezdem úgy érezni, hogy megint ugyan abba a szaros gödörbe léptem. Hiába, ezek szerint mindig rosszul választok. Játszik velem, de én nem ismerem a játékszabályokat. Vagy épp mást akarok játszani. És ezek után még csodálkozom, hogy újra és újra csalódom?! Sokszor már csak nevetek magamon. Nem érdemes nekem senkit sem szeretnem. Talán igaza van Ákosnak, hogy hiba közel engedni magadhoz az embereket, mert úgyis csalódsz bennük vagy ők csalódnak benned. Teljesen ki lennék békülve az egyedül léttel, ha a hormonjaim és az ösztönöm nem vinne folyton kísértésbe. Mert igazából én sem tudom, hogy mit akarok. És mindjárt bőgök, mert eszembe jutott az a szóáradat, amit legszívesebben rázúdítanék. De tudom, hogy szarna rá. Fogalmam sincs hová tartok, merre tart az életem, mit kellene kezdenem magammal. Csak élek nap-nap után, sodornak az események. Mintha a saját filmemben csak statiszta lennék. Pedig nekem kellene a főszereplőnek lenni. A hősnőnek, akinek mindenki a helyében akar lenni, és akit mindenki irigyel, legalább is részben. Nem tudom, mit tegyek, hogy mindez így legyen. Tegnap bennem volt az, hogy nem akarok szombaton Tatára menni. Nem akarom látni, nem akarom azt csinálni, mint már jó pár alkalommal. De aztán úgy döntöttem mégis megyek, hisz miatta nem mondok le egy bulit és talán meg tudjuk beszélni a dolgokat, vagy összejön valaki más. Igen, lehet itt rontottam el, hogy míg az elején le se szartam ezt az egészet, most kezdek tipikus nő lenni. Aki kombinál, elméleteket gyárt stb. stb., közben meg magas ívben le kéne szarnom és arra koncentrálnom, ami nekem jó. Az a rohadt csók mindent elrontott. Úgy érzem, mintha egy nagy sodrású folyó közepén evickélnénk, partra akarunk jutni, de visszafele sem megy, sem a túlpartra, mert erős a sodrás. És miközben azon vitatkozunk, hogy melyik partot közelítsünk meg, lassan mind a ketten megfulladunk. Ha tudnám, mit érez konkrétan...bár hogy őszinte legyek, nagyon jól tudom, hogy nem érez semmit. Tetszem neki, bejövök neki, de ennyi. Nem kellenek ilyen hülye talányok, hogy bizonytalan, ő sem tudja, mit akar. Szarik rá. És hogy őszinte legyek nagyon jól csinálja. Kár, hogy én ezt nem tehetem meg. Nem is hiszem, hogy meg tudnám ezt bárkivel is tenni. Most már... De régen megtettem. Lehet, hogy ez a karma dolog nem is akkora hülyeség. Így most kapom vissza azt, amit 10 évvel ezelőtt megtettem egy olyan emberrel, aki engem szeretett. Pedig megbántam, hogy akkor úgy viselkedtem, annak ellenére, hogy az illető később szemétláda volt velem. De hiszem azt, hogy életem végéig nem bűnhődhetek, hisz szinte gyerek voltam még akkor és fel sem fogtam a tetteim illetve a szavaim súlyát. Nem takarózhatom ezzel, de tényleg nagyon-nagyon sajnálom azokat a dolgokat. Amit neki is megmondtam, úgyhogy nem tudom, mivel békíthetném meg a karmát. Talán csak hinnem kell, hogy igen is megérdemlek egy olyan férfit, aki viszont szeret és tisztel, mellettem van jóban-rosszban és elfogad olyannak, amilyen vagyok.