Bendegúúúz

Megint elindult a mókuskerék. Anyám szerint kedvetlen vagyok. Hm. Nem is értem miért. Az igazság az, hogy semmilyen érzelmet nem vált ki belőlem az, hogy újra dolgozni kell. De talán így van jól. Azt érzem, hogy most (2év után) kezd rutinná válni ez az egész. Bár most egy kicsit mérges vagyok, mert ami fontos lenne, nem tudom csinálni rendszerbeli fennakadások miatt. Hát ez van. Semmi nem tökéletes. Ami biztos, hogy ha hazaérek, olvasok. Könyvet. Tudják, a DVD primitív elődei. Sajnos műveletlen vagyok. Legalább is társadalmilag nem elég művelt. Érzem, hogy kezdenek elapadni az agysejtjeim. Az agyam csak egy dologra tud koncentrálni, a munkahelyemre. De valahogy nincs kedvem nekivágni. Mármint a munkának. Bár a mai napon semmi érdemlegeset nem tudnék végre hajtani. A cél a túlélés. Szégyellem magam, hogy soha semmi pozitív dologról nem tudok beszámolni. Mert történnek velem azok is, de ez a blog az én úgy nevezett lelki szemetesládám. Csak hogy nagyon rosszul csinálom, mert amiatt, hogy a rossz dolgokat írom meg, azok rögzülnek. A boldogságot, az örömöt megélni szeretem és nem leírni. Mert megírhatnám azt, hogy milyen szupi volt a karácsony, mert anyámék nem veszekedtek. Vagy, hogy tök jó volt a koncert, majd utána a dizsi. Meg hogy milyen szuper előszilvesztert tartottam magamnak a gitáresten. És hogy milyen jót beszélgettem M.Ákossal szilveszterkor, egész este, mert ha ő nincs, biztos nem éreztem volna olyan jól magam, amilyen fáradt voltam. Örülök, hogy velem volt, mellettem volt, figyelt és hogy hatással volt rám. Jó hatással. Sajnálom, hogy nem lehet mindig velem, hogy ösztönözzön. Arra, hogy jobb ember legyek. Hogy jobban éljem az életem. És hogy ne szalasszam el a lehetőségeket. De félek, hogy egy olyan lehetőséget szalasztok el, amit nagyon megbánok.

Ismét eljött egy új év első napja.

A szobám és a lelkem romokban.

Belül teljesen üres vagyok.

Bennem van, hogy éreznem kéne valamit.

Valami dereng is idebenn, de az nem a boldogság.

Egy kicsit magányos vagyok.....

 

Egy félig idegen félig hozzám közel álló ember saját hibáján kívül rávilágított a legnagyobb hibámra. Hogy cél nélkül élek. Nincsenek álmok, nincsenek tervek.

Nem tudom, vajon ez azért van, mert tényleg nincsenek, vagy mert nem merek álmodni.

Szégyenlem magam emiatt. Mikor feltette nekem ezt a kérdést amit még soha senki, hogy mi az álmod, elakadt a szavam. Azt hittem erre könnyű válaszolni. De mégsem. A cigarettától tompult agyam lázasan forgott, a szilveszteri zsivalyt próbálták túlüvölteni a gondolataim, de nem jött semmi. Hiszem mit mond ilyenkor az ember? Nem mondhatom neki, hogy szeretnék felülni a niagara ringispilre 5x egymás után, vagy kipróbálni a bándzsidzsámpingot, vagy eljutni egy Mando Diao koncertre. Mert ez nem az a kaliber.

Vagy mikor azt megkérdezte, hogy mit szeretek csinálni, mi a hobbim, teljesen megkukulva ültem és hápogtam, hisz nem mondhatom neki, hogy versenyszerüen űzöm a fedett pályás távolba nézést és az alvásban is nagyon penge vagyok.

Az a helyzet, hogy nem ismerem saját magam. Vagy nagyon is ismerem, de hogy őszinte legyek, kurvára nem tetszik az amit ezután a beszélgetés után látok.