Bendegúúúz

Bevallom, most egy kicsit lazítok. Azt hiszem utolértem magam a melóban, mert kivételesen nincs mit csinálnom. Na jó, akad, de nem sürgős.

Ma eszembe jutottak a tatabányai mamánál töltött nyarak. Nem konkrét események, csak úgy az illatokról az jutott eszembe. A frissen főtt kávé, a felszáradó eső, a virágok, a madarak, a fények. Néha jó lenne megint olyan kicsinek lenni.

Tegnap az eső után olyan jót sétáltunk Vikivel! Hozta Pille kutyát is, akin jókat röhögtünk és jelenlétével megakadályozta, hogy bemenjünk a kocsmába. Nagy kört tettünk, legalább 3-4 km-t. Még pletyóztunk is közben. Kellemesen elfáradtam és nyitott ablaknál nagyon jót durmoltam.

Reggel fél6kor simán felkeltem, pedig ez nálam lehetetlenség számba megy. Szegény anyukám mától már dolgozik, 5kor ment a busza, úgyhogy gondoltam, hogy nem készített nekem kávét, így mindenképp fel kellett kelnem. De a reggelimet oda készítette. Fura volt, hogy nem kellett kapkodnom és a langyos reggeli napsütésben kényelmesen battyogtam a buszmegállóba.

Szóval ma olyan nyugis nap van. Attila úton van, szóval enyém az egész iroda. Most bluest hallgatok, mert amúgy nem lehet, mert Attila nem szereti. Semmi zenei érzéke. :) Bezzeg a Zámbó Jimmy, az megy. :D:D:D

Jaj, annyira nincs kedvem itt ülni az irodában!

Napfényre vágyom, barátokra és Balatonra, bandázásra, rock’n rollra, üvöltő zenére, autó ablakán besüvítő langyos menetszélre, gitárra, napszemüvegre, pléden fetrengésre, sok nevetésre. Nyári éjszakára, szalonnasütésre, hideg sörre, forró csókra. Utcabálra, rodeó bikára, countryra és cowboyokra. Napon lepirult bőrre, sok szeplőre, szőlőlugas alatt ülve egy könyvre. 35 fokra, forró betonra, hűs limonádéra.

Álom, álom, álom,....kinézve az ablakon csak a szomszéd ház garázsának romos falát látom, mégis mosolygok.

Ma újra feltámadt bennem a nyár-feeling. Ahogy sétáltunk hazafele a pajtikkal az ifiklubból, éreztem azt az illatot, a békák kuruttyoltak és langyos szellő fújdogált. Kálmi papucsa csattogott az éjszakai csöndben. Magamba mosolyogtam, mert visszaemlékeztem a régi nyarakra. Hogy milyen jó és gondtalan volt akkor minden. Ilyenkor mindig elhatározom, hogy a munka nem fogja kedvemet szegni és felhőtlenül fogom élvezni a nyarat. Persze nem biztos, hogy sikerülni fog, de mindent el fogok követni, hogy ne illanjon el úgy ez a 3 hónap, hogy észre se veszem és nem történik semmi. Mikor szerezzek élményeket, ha nem így huszonévesen?!

Borzalmas idők járnak mostanában. Az égieknek is elege lett abból a mi a világon folyik, és könnyükkel özönvizet zúdítanak az emberiségre. Titkon szurkolok nekik. Már 3 napja folyamatosan esik és orkánok tombolnak.

Amúgy sincs jó kedvem mostanában. Majdnem úgy volt, hogy kirúgnak, de aztán Orsit választották helyettem, ami szintén nagyon fájó pontom, mert őt nagyon szeretem. Ő Attilán kívül az az ember, akiben a cégnél megbíztam és most elmegy. A többiek közül jó pár ember viszont hatalmas csalódást okozott. Borzasztó belegondolnom, hogy így kell itt maradnom. Attilával azt beszéltük, hogy ha Orsi elmegy, szépen becsukjuk a két iroda közötti ajtót, azt kész. Nem foglalkozunk velük. Egyesek is észrevehetnék, hogy elmarnak mindenkit maguk mellől a viselkedésükkel, mégis áldozatnak állítják be magukat.

Úgy érzem, mintha kívül lennék a térfelen. Mintha belecsöppentem volna a saját életembe, mint egy valóságsóba és nem én irányítom. Csak kapkodom a fejem jobbra-balra és nem vagyok ura a saját cselekedeteimnek. Kiesnek események, nem tudom, mit miért csinálok vagy mondok. Beszélgetni nem tudok senkivel. Hazaérve a munkából csak fekszem az ágyamon, nézek ki a fejemből vagy alszom. Menni nincs kedvem sehova. Tegnap bennem volt a mehetnék, de csak azért, mert már nem akarok gondolkodni.

Nem tudom, mit tegyek!

HELP! I need somebody,

HELP! Not just anybody,

HELP! You know I need someone, HEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEELP!!!

Annyira jó volt tegnap egész délután hesszelni!

Korán megfürödtem, főztem egy teát, nagyjából rendet raktam a szobámban (megdöbbenéssel tapasztaltam a portigrisek nagymértékű elszaporodását), bebújtam az ágyikóba és sorozatot néztem. Olyan, de olyan jó volt! Szépen fél9kor kikapcsoltam a laptopot és nyugovóra tértem. Isteni volt. Azt kell, hogy mondjam, végre. Ez annyira hiányzott!

Szerintem ma takarítok, legalább is nagyjából. Felmosás, porszívózás, portörlés, ágynemű-szellőztetés, ruhák elrakása, kacatok rendbe rakása. Aztán megint fürdés, szunya.

Lehet kezdek bepunnyadni, de leszarom. Ha más megteheti, akkor én is. Nem fogok erőlködni! Ennyi!

Azért sem fogok még egyszer ugyan abba a szaros gödörbe lépni! Még egyszer nem leszek mazochista. Nem értem miért kell nekem ez az egész. Érzelmek nincsenek, mármint szerelem, mert komolyan nem érzek úgy semmit, de mikor ott van, elvesztem az eszem. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy szerelmes legyek. Ahhoz túlságosan sok pofont kaptam az életben. A bálványozás és a tehetség tisztelete nem fajulhat idáig. A fene tudja mi ez az egész. Talán hagynom kellene, hogy kibontakozzanak az események és sodródnom kellene az árral. De ha tovább megyek és többet engedek, nem akarom magam utána rosszul érezni. Így is rosszul érzem magam. Vagyis inkább kihasználva. Jó lenne, ha jönne már egy normális férfi az életembe és magam mögött hagyhatnám ezeket a hülyeségeket és baszakodásokat. Annyira elegem van már ezekből a piti kis játszmákból. Az a baj, ha megkapnám, már nem kellene. Ez mindig is így volt. Csak addig kellene, amíg azt nem mondja, hogy szeret. De én rontottam el. Nem tavaly májusban, hanem most, mikor újra láttuk egymást hagytam magam megcsókolni. Rosszabb vagyok, mint egy férfi. Tudom, hogy megtenném, ha tudnám, hogy nem ítéltetnék érte és én nem ítélném el érte saját magam. Lajosnál legalább tudtam a szerelem álarca mögé bújni, de most...??? Teljesen értetlenül állok a kérdés előtt. Sőt, az a baj, hogy egyre több kérdés kezd foglalkoztatni ezzel kapcsolatban. Miért járkált oda hozzánk? Miért csókolt meg búcsúzóul? Bla bla bla. Ebből legalább tudom, hogy nő vagyok.

A Férjem egyik mondata visszhangzik a fülembe szombat óta: - Hagyd, hogy én legyek a férfi! Nem kell mindig keménynek lenni! – hogyne lennék kemény basszus, mikor muszáj. Amint egy pillanatra kimutatom az érzékeny és gyengéd oldalam, rés keletkezik a pajzson és a tőrt egyből belém döfik. Biztos az én hibám, hogy mindig olyan embereknek adtam szeretetet, akik előbb utóbb belém rúgtak. Vonzódom a nehéz esetekhez. Félek, hogy újra pofára esek. Mert olyan, mint a Lajos. Jó, nem mindenben, mert az előnyére legyen írva, hogy vele legalább meg lehet beszélni a dolgokat, meg lehet is beszélgetni, talán még céljai is vannak és nem a saját maga alkotta álomvilágban ringatózik sajnáltatva magát.

Nehéz dolog ez, mikor az ember másfél óra alvás után üres lélekkel ébred és mikor vissza gondol az előző estére nem érez semmit. Hol van az, amit pár órával ezelőtt éreztem? Hol a za za zu? A mindent elsöprő vágy? A szenvedély? Hol a csók íze? A bőre illata? Az érintés érzése? Szeretem az ilyen helyzeteket, mikor mindkét fél olyan tökéletesen játssza el a szerelmet. Utána meg minden érzés semmivé foszlik. Mintha nem is lett volna. Ugyan úgy viselkedünk, mintha csak ismerősök lennénk. És itt jött a búcsúcsók. Azt hittem szokásos 3 puszi, még tartottam is az arcom, de ő félszegen a számra adott puszit. Azzal a gyermeki ártatlansággal és mosollyal a képén.

Minden esetre csak gratulálhatok magamnak ismét! Kis Cafatom!