Azért sem fogok még egyszer ugyan abba a szaros gödörbe lépni! Még egyszer nem leszek mazochista. Nem értem miért kell nekem ez az egész. Érzelmek nincsenek, mármint szerelem, mert komolyan nem érzek úgy semmit, de mikor ott van, elvesztem az eszem. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy szerelmes legyek. Ahhoz túlságosan sok pofont kaptam az életben. A bálványozás és a tehetség tisztelete nem fajulhat idáig. A fene tudja mi ez az egész. Talán hagynom kellene, hogy kibontakozzanak az események és sodródnom kellene az árral. De ha tovább megyek és többet engedek, nem akarom magam utána rosszul érezni. Így is rosszul érzem magam. Vagyis inkább kihasználva. Jó lenne, ha jönne már egy normális férfi az életembe és magam mögött hagyhatnám ezeket a hülyeségeket és baszakodásokat. Annyira elegem van már ezekből a piti kis játszmákból. Az a baj, ha megkapnám, már nem kellene. Ez mindig is így volt. Csak addig kellene, amíg azt nem mondja, hogy szeret. De én rontottam el. Nem tavaly májusban, hanem most, mikor újra láttuk egymást hagytam magam megcsókolni. Rosszabb vagyok, mint egy férfi. Tudom, hogy megtenném, ha tudnám, hogy nem ítéltetnék érte és én nem ítélném el érte saját magam. Lajosnál legalább tudtam a szerelem álarca mögé bújni, de most...??? Teljesen értetlenül állok a kérdés előtt. Sőt, az a baj, hogy egyre több kérdés kezd foglalkoztatni ezzel kapcsolatban. Miért járkált oda hozzánk? Miért csókolt meg búcsúzóul? Bla bla bla. Ebből legalább tudom, hogy nő vagyok.
A Férjem egyik mondata visszhangzik a fülembe szombat óta: - Hagyd, hogy én legyek a férfi! Nem kell mindig keménynek lenni! – hogyne lennék kemény basszus, mikor muszáj. Amint egy pillanatra kimutatom az érzékeny és gyengéd oldalam, rés keletkezik a pajzson és a tőrt egyből belém döfik. Biztos az én hibám, hogy mindig olyan embereknek adtam szeretetet, akik előbb utóbb belém rúgtak. Vonzódom a nehéz esetekhez. Félek, hogy újra pofára esek. Mert olyan, mint a Lajos. Jó, nem mindenben, mert az előnyére legyen írva, hogy vele legalább meg lehet beszélni a dolgokat, meg lehet is beszélgetni, talán még céljai is vannak és nem a saját maga alkotta álomvilágban ringatózik sajnáltatva magát.
Nehéz dolog ez, mikor az ember másfél óra alvás után üres lélekkel ébred és mikor vissza gondol az előző estére nem érez semmit. Hol van az, amit pár órával ezelőtt éreztem? Hol a za za zu? A mindent elsöprő vágy? A szenvedély? Hol a csók íze? A bőre illata? Az érintés érzése? Szeretem az ilyen helyzeteket, mikor mindkét fél olyan tökéletesen játssza el a szerelmet. Utána meg minden érzés semmivé foszlik. Mintha nem is lett volna. Ugyan úgy viselkedünk, mintha csak ismerősök lennénk. És itt jött a búcsúcsók. Azt hittem szokásos 3 puszi, még tartottam is az arcom, de ő félszegen a számra adott puszit. Azzal a gyermeki ártatlansággal és mosollyal a képén.
Minden esetre csak gratulálhatok magamnak ismét! Kis Cafatom!
Utolsó kommentek