Bendegúúúz

Nagyon dühös vagyok! Nem azért, mert mással is lefeküdt, mert ezt eddig is tudtam. Nem izgatom magam emiatt, mert tudom, hogy a mi kapcsolatunk más volt. Nálam nem aludt volna 3 napig, mert ez így volt jó ahogy volt. Hanem azért vagyok mérges, mert nem értem, hogy embereknek miért kell ennyire kifordulniuk önmagukból?! Bassza meg miért kell drogozni? Árulja már el valaki, hogy mi a jó abban? Igazából nem is ez zavar. Vagyis nem maga a tény, hogy drogoznak. Leszarom, csak legyenek olyanok, mint eddig. De nem. Ezek a srácok voltak a felhőtlen szórakozás szigete. Mikor az embernek tele volt a töke a hétköznapi szarságokkal, felmentünk hozzájuk és kifulladásig buliztunk. Akkor ott úgy érezhettük, hogy a világ minden baja nagyon távol van. De ennek vége. Teljesen antiszociálisak lettek. Tudom önző vagyok. Már megint csak a saját érdekeimet nézem. De mikor az utcán elmegy mellettem és köszönni sem hajlandó az az ember akivel annyi mindent megéltem és imádtuk egymást és rengeteget beszélgettünk, az már durva. És mi miatt? Mindez a kibaszott szipu. Biztos így kellett lennie és hogy más negatív érzelmek ne törjenek elő, minden dühömet a drogra fogom.

Szeretek szőnyeg alá söpöri!

Már rég írtam blogot.

Sok minden történt, amiről nagy vonalakban beszámoltam már az előzőekben, de lassan sikerül helyre tenni a dolgokat. Amúgy meg nincs semmi. Néma csend és hullaszag. A negatív dolgok után várnék valami pozitívat. Pl. hogy kitavaszodik. Azt nagyon várom. Unom a hideg téli napokat és a fagyot. Zöldet akarok, virágokat és langyos szellőt.

Egyhangúak a napok. Mindegyik ugyan arról szól. Munka, munka, munka. Amit részben nem is bánok. Sőt. Csak szeretném, ha az életem más területei is helyre állnának. Vagy ott is történnének jó dolgok. Mikor haza érek, fáradt vagyok, de az egyre hosszabbodó nappalok cselekvésre ösztökélnek mélyen legbelül. A szobámat már kitakarítottam. Szívesen elmennék pl. biciklizni, de a fagyos utak mindezt nem teszik lehetővé. Várom már, hogy a lovas pályán hesszeljünk, legyen komáromi napok és a Kittiékkel megbeszélt kerti parti.

A kevés napfénytől teljesen depressziós leszek.

A társasági életem is olyan, mintha nem is lenne. Szokásos hely, szokásos emberek. De lassan már azok sem lesznek. Bár tegnap jót beszélgettünk a csajokkal. Előző életekről, álmokról, félelmekről. Ilyenkor mintha az ember megkönnyebbülne és mindezeket elengedné, mintha már nem is létezne. A szavakkal elhagyják lelkünket a nyomasztó gondolatok. Ezt tanulom mostanában és próbálom gyakorolni is. Ha valami bánt, nem szabad magamba fojtanom, mert ahogy elkezdek beszélni róla, egyből egyre könnyebb és könnyebb lesz a lelkem. Alszom rá egyet és mindent máshogy látok, még talán a megoldást is megtalálom.