Bendegúúúz

A táj szürke, sivár és hideg lett. Mintha csak a lelkemről mintázta volna az égiek keze.

Nehéz időszakon megyek keresztül. Kezdődött azzal, hogy a magányérzetemet már nem is lehetett mérni, olyan nagy volt. De ez mind semmi ahhoz képest ami utána jött. A héten kirúgták a régi főnökömet és kaptam máris helyette egy újat. Rengeteg energiámat emésztette fel az elmúlt hét. Az új főnököt nekem kell betanítanom, egyenlőre még nem tudja végezni a dolgát ezért azokat nekem kell csinálnom. Hozzájön mindehhez a lelki megterhelés. Gábor és Zoli elvesztése, gyászolásuk, hiányérzetük. Attila megérkezése, neki megfelelés, jó színben feltűnés stb. Megküzdeni azzal, hogy mások le se szarják, sőt úgy, hogy nem is ismerik, csak negatív dolgokat mondanak róla. Mindez rajtam csattant. De pénteken fellázadtam és megmondtam a lányoknak, hogy nem az óvodában vagy az általános iskolában vagyunk, hanem felnőtt ember módjára kezeljük már a másikat, nem kiközösíteni mint a dedóban. Jenőnek lenne a dolga, hogy elmondja, mi lesz a feladata, elnavigálnia a traktorok bűvös világában, de nem. Kijelentette, hogy ő nem fog vele foglalkozni. A pofám leszakad.

És nem elég, hogy a munkahelyemen nincsenek rendben a dolgok, még valószínű, hogy a egyetemről is el fognak tanácsolni. Persze a matek miatt. Nem vettem fel ebben a félévben, de kiderült, hogy 3. félévig teljesíteni kell az 1. féléves tantárgyakat. De ez nem jött össze. Minden esetre még holnap beszélek az ügyintézővel, hogy mi a teendő. Igazából engem nem nagyon izgat az, hogy elküldenek az egyetemről, csak anyámék miatt szar. Épp az előbb közöltem vele a helyzetet. Természetesen nem tetszett neki. Jött a „régen olyan okos kislány voltál, nem értem, hogy süllyedhettél ilyen mélyre” és a „diploma nélkül szart se érsz” szöveg. Nem kiabált, meg mérges sem volt, de a szent diplomájától észérvekkel sem lehet eltántorítani. Rossz érzés, hogy megint csalódást okoztam neki, de hát most ez van, kész. De mondjuk ami a legrosszabbul esett, az volt, hogy hiába mondtam neki, hogy én nem akarom feladni ezt az egészet, elvégzek egy OKJ tanfolyamot, ami felsőfokú képesítést ad és majd utána folytatom az egyetemet, akkor is azt hajtogatta, hogy céltalan az életem meg csak rövid távú céljaim vannak. Egyszerűen nem bírtam vele megértetni, hogy megtehetném azt is h van munkám már beleszarok az egészbe, de nem. Hanem ha az egyetemet nem is végzem el, legalább egy tanfolyamot igen, ami rövid időn belül szakmát is ad a kezembe. Aztán ha kell elvégzek még egyet meg még egyet, meg esetleg német nyelvvizsga. Azt ő meg becumizhatja a drágalátos diplomáját.

Na ez is megvolt. Végül is nem is fájt annyira. Délután és kora este még meg akartam ölni magam, de aztán kezdtem beletörődni a helyzetbe. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ez egy tök átlagos este, a kisördög mégis azt sugdozta a fülembe, hogy valahol nekem is tök részegre kéne innom magam és csilli-villi csini ruciban ropni a táncparketten a barátaimmal együtt. Éjfélkor kimentem a teraszra rágyújtani, megnéztem a tűzijátékot és magamban elsuttogtam egy boldog új évet. Majd ezután megszülettek az új tervek a fejemben. Mi az ami mindig erőt ad és átsegít minden nehézségen? A rock zene! A Jack Jack után rájöttem, hogy nem kellene feladnom a gitár dolgot, már csak magamért sem. Nem akarok én sztár lenni. Nem akarok én zenekarban villogni. Egyszerűen csak játszani akarok és énekelni.

Kedves öcsém is kitett magáért. Úgy bebaszott, hogy nekem kellett elmennem érte, mert a saját lábán nem tudott megállni. Nagyon mérges voltam rá. Ezt rossz ómennek vettem, mert nem akarok rá egész évben mérges lenni. Nagy nehezen lefektettem, aztán hazajöttek anyuék is. Próbáltam a tévét nézni, egyáltalán nem voltam álmos. De aztán 4 órakor úgy döntöttem, hogy mégis csak meg kellene próbálnom aludni, nem sok sikerrel. Csomó ideig hánykolódtam az ágyban, mérgemben és szerintem fáradtságomban elmorzsoltam pár könnycseppet. Nagy nehezen elaludtam, akkor meg baromságokat álmodtam.

Lelkileg volt nehéz számomra ez az este. Meg kellett barátkoznom a teljes egyedülléttel, miközben tudtam, hogy mindenki van valakivel. Nem feltétlen párokra gondolok, hanem társaságra. Rossz volt, hogy nem szólhattam senkihez, nem oszthattam meg senkivel ami bánt vagy épp ami tetszik. Csak bambultam a tévére és egy rohadt poénon nem tudtam nevetni. Legszívesebben leittam volna magam a sárga földig, hogy ne érezzem a semmit. De azt mondtam, hogy nem. Nem iszom alkoholt, hanem így kell kibírnom. Olyan volt ez, mint valami erőpróba. Amit túléltem!

Az este alatt vártam egy jelet, akárhonnan, hogy merre menjek tovább. Mi az mit követnem kell. És azt hiszem megkaptam.