Tegnap egy dolog elindított bennem egy gondolat lavinát. Belegondoltam, hogy nekem a Vikin kívül nincsenek is barátaim. Mármint egy olyan ember sem, akivel a Vikitől független programot tudnék csinálni vagy beszélgetni. Hogy ne legyen ebből félreértés, egy olyan, mint Vikinek a Tibi, akivel már rég találkoztak és elmentek a karácsonyi vásárba sétálni, perecet enni, megbeszélni az élet nagy dolgait. Vagy csak úgy egyáltalán hébe-hóba egymásra telefonálni, hogy mi van a másikkal, ilyesmi.
Lehet, hogy bennem van, volt a hiba, hogy nem ápoltam megfelelően a kapcsolataimat. De visszagondoltam eddigi kis életemre, eddigi barátságaimra, emberi kapcsolataimra és nekem mindig volt egy igazi, a többi pedig felületes kapcsolat. Aztán akik a gimiben nagyon jó barátaim voltak, azoknak már a gyerkőc után kell rohangálniuk és saját magukra sincs idejük. Mindig Vikit kell traktálnom a hülyeségeimmel, mindig csak egy véleményt hallok. Persze az a vélemény nagyon fontos és nagyon is számít, de kezdem a Vikivel való kapcsolatomat olyannak érezni, mint egy párkapcsolat. Hogy szinte csak egy emberrel van kontaktom és egy emberre számíthatok csak. Persze ő biztos nem érzi ezt, hisz neki van több mindenki, akivel megoszthatja a gondolatait, érzéseit, mi történt vele, minden témára talál magának embert. Lehet, ezért érzem beszűkültnek magam. Nem tudok nyitni a világra. Mert van ez a saját kis beszűkült világ, amiből ki kellene törni. De mit tegyek, mikor mindenkinek van egy nálam fontosabb. Gyerek, férj, barát.
Vagy már kiestem a kiskosárból. Azért szomorú dolgok ezek.
Aztán ahogy bámultam ki az ablakon rájöttem, hogy felesleges is lenne ez az egész. Mindig magam oldottam meg a dolgokat, magamban dolgoztam fel.
És végtére is, nem is olyan borzasztó egyedül lenni.
Utolsó kommentek