Mekkora egy irigy dög vagyok! Hihetetlen! Megint kedvenc hobbimnak hódoltam és rátaláltam egy szintén nőnemű ismerősömre. A diplomaosztóján készült képeket nézegetve teljesen besárgultam. Bár nem konkrétan irigységet éreztem, hanem szomorúságot, hogy talán én soha nem ölthetem magamra a talárt, nem vehetem át fogpaszta vigyorral azt a rohadt oklevelet és nem fotózkodhatok a családdal nagy örömmámorban úszva, hogy diplomás lett a kicsi lányunk. Ilyenkor döbbenek rá, hogy valamit nagyon elcsesztem. Igaz nekem nem hiányzik a diploma, bár úton vagyok felé, de ezt az egészet csak anyám miatt csinálom és azért nem hagytam még abba – pedig már párszor közel álltam hozzá – hogy nehogy szégyenben maradjon. Nem tudás szintjén érzem magam ezáltal kevesebbnek, hanem azért mert ez a papír presztizs-kérdés. Szinte égő, ha nincs. Tök mindegy, hogy értesz-e ahhoz, amit tanultál vagyis tanítottak, vagy hány könyvet olvastál el, mennyire vagy művelt. Csak ott legyen. Mikor Balázs szobájában megláttam az oklevelét, akkor is ez az érzés tört rám, mint ami most. Hogy nekem talán soha nem lesz ilyen a szobám falán.
Már megint a rossz tapasztalat beszél belőlem és senki ne kövezzen meg azért, amit most írok, de a diplomások többsége lenézi a nem diplomásokat. Éreztetik veled, hogy egy senki vagy. A saját unokatestvérem lenéz!!! Jó, feldughatja magának, mert kb. annyit keres, mint én.
Kezdem egyre jobban a társadalom selejtjének érezni magam. Igaz én is termelek és nap mint nap növelem a GDP-t szorgalmasan, tehát semmivel nem vagyok kevesebb embertársaimnál. Dolgozom a segélyből élőkre és az állambácsira. Nem lopom meg és nem károsítom az országot. Mégis haszontalannak érzem magam. Egy kis porszem vagyok.
Utolsó kommentek