Eljött az ideje, hogy azt mondom, nincs kedvem bejönni reggelente a munkahelyemre. Elfáradtam. Elegem van ebből a mindennapos rutinból. A megjátszásból. Az emberek rejtett rosszindulatából. De engem nem vernek át. Sajnos itt mindenki ilyen. Azt hiszed jóban vagytok, közben nem is annyira mert kibeszél a hátad mögött. Én meg hülye vagyok, mert hagyom és továbbra is úgy viselkedek velük, mintha minden rendben lenne. Utálom megjátszani magam. Utálom, hogy mindenki hibái felett el kell siklanom, csak az én hibáim felett ítélkezhetnek. Ugyan ez vonatkozik általában az emberi kapcsolataimra. Hagyom, hogy faszkalap emberek megsértsenek. Hagyom, hogy részeg fiúk tegyék nekem a szépet, másnap meg mintha nem is történt volna semmi. Mert én meg hülye vagyok. Egy idióta, hogy leállok ilyenekkel. Egy igazi nő ezt nem hagyná. Egy igazi nő méltóságteljesen tud viselkedni. Akit tisztelnek a férfiak és eszükbe se jut megalázni. Aki a maga lényében tündököl és a fényében mindenki sütkérezni akar. Van önbizalma, tisztában van az értékeivel, de soha nem mondja magára, hogy tökéletes vagyok, csúcsszuper nő vagyok. Mert tudja, hogy ez visszatetszést kelt másokban. Mindez a tudatalattiában létezik.
Rájöttem, mindennek az önbizalom, a magabiztos fellépés a nyitja. De hogy legyen önbizalma valakinek, ha tisztában van a hibáival és tudja, hogy ezek a hibák társadalmilag nem elfogadottak. És még ha te meg is tudsz vele birkózni. - legalább is próbálsz - az emberektől folyamatosan kapod a negatív visszajelzéseket. Ezáltal egy helyben toporogsz, mert nem tudsz tovább lépni. Mindig visszavetnek. Lehet, hogy nem kellene a külső negatív behatásokkal törődni. De hogy lehet ezeket kizárni? Még ha azt mondod, hogy nem foglalkozol vele, akkor is ott motoszkál valahol a hátsó kisagyban és kihatással van a cselekedeteidre, döntéseidre.
Épp múltkor bevillant az agyamba, hogy úristen, mennyi visszautasítást kaptam már az életben, nem csodálom, ha nem merek közeledni senkihez. Szinte, mint egy diafilm vetítődtek le a szemem előtt konkrét események. Ezért negatívan állok az emberekhez. Ez így alapjában véve nem igaz, mert csak mint párkapcsolatra lehetséges egyedekhez állok negatívan. A többiekhez meg pozitívan, majd végül jól pofára esek. Így inkább falat építek magam köré és a bohócruhába bújva próbálom takarni a valódi érzelmeimet. Gyengének és sebezhetőnek nem mondanám magam. Mert nem sokszor omlottam össze. Sírni se szoktam csak nagyon ritkán. Átlagban egy évben 3x. Akkor is a piros betűs ünnepek környékén. Pedig Sophia Loren szerint érdemes minden nap sírni egy kicsit, mert jótékony hatással van a bőrre. Hát én nem ezt vettem észre. Kegyetlenül megcsúnyulok síráskor. Mintha a fájdalmam és minden rossz érzés, ami bennem van, kiülne az arcomra és könnyek képében próbálna belőlem távozni. Távozhatna már örökre.
Szükségem lenne egy kis pihenésre. Pár olyan napra mikor csak én vagyok. Csak magammal foglalkozom. Nem kellene aggódnom hülyeségeken. Nem kellene reggel korán kelnem, rohannom a buszra. Itt jópofizni. Igyekezni nem megbántani másokat. Megfelelni másoknak. Grr. Utálom! Most is itt ülök és napolaj illatot érzek. Ez már jelent valamit. Nem bírom ki Voltig. Ahhoz sincs már túl sok kedvem. Csak pihenni akarok, aludni, napozni, a lugas alatt feküdni egy jó könyvet olvasva. Semmi más vágyam nincs. Tegnap is 4 órát aludtam délután, fenn voltam 2 órát, azt megint visszafeküdtem aludni. Reggel mégis úgy keltem, mint a mosott szar. Meg most is olyan vagyok, mint akin átment az úthenger.
Tegnap vérszemet kaptam, újfent. Legalább is egy tüskét a lelkembe mindenképp. Az a dilim, hogy az ismerősök adatlapjait illetve képeit nézegetem az egyik közismert közösségi portálon. Kivel mi van, hogy van , stb. Ugyan akkor szétvág az ideg és még szerencsétlenebbnek érzem magam, még annál is, mint amilyen azelőtt voltam. Mindenki szupercsinos, szupertrendi, a Harvardra jár , ott szerez diplomát mindjárt vagy csúcsszupi állása van egy jól menő cégnél, Ibizára jár nyaralni és ott vírít mellette élete párja, aki mellékállásban a superman/superwoman. Na jó, persze túlzok. Szóval tegnap megnéztem az egyik ismerősöm (aki amúgy nőnemű) adatlapját. Mindig is tudtam és tisztában voltam vele, hogy jó csaj, minden pasi álma, ráadásul jó tanuló volt mindig is szóval nem buta és hatalmas érdeklődési körrel rendelkezik. Szóval, ha azt vesszük tökéletes. Kívül belül. Mindig is irigyeltem. Kis pondrónak éreztem magam mellette. A 163 centimmel meg a 60 kilómmal, a tacskó lábaimmal, az allergiámmal, meg a béna ruháimmal úgy mutattunk egymás mellett, mint a hercegnő meg a kobold. A kobold persze én voltam. Szóval, ahogy nézegettem, előjöttek belőlem újra ezek az érzések. Tetézte mindezt, hogy az, akit szeretek megdugta a közelmúltban. Nem kellene, hogy érdekeljen, de mégis érdekel. Vagyis bosszant. A csaj, akivel együtt él, nem érdekel, de erre a tényre, hogy lehet, hogy szexeltek, szét tudna robbanni az agyam. Ez még nem bizonyított dolog. Ezt csak ők tudhatják. Jó, nem lehet egy szavam se, mert én is voltam mással. De akkor is lépéselőnyben van. Kezdem magam azzal hitegetni, hogy le se szarja, hogy mi van velem, meg nem jelentek neki semmit, de mire ezeket elhiszem, addigra megint megjelenik és romba dönt mindent. Megint elhiteti velem, hogy a barátja vagyok és szeret. Tudom, hogy hülyeség és én is hülye vagyok, mert hagyom, hogy ezt játssza velem. És már körbe is értünk, kerek lett az egész.
A tanulság az, hogy mekkora egy hülye vagyok!
Utolsó kommentek