Bendegúúúz

Fura dolgok történnek mostanában.

Valahogy nem szívesen járok társaságba. Teljesen lefoglalnak a saját kis gondolataim.

Most is itt ülök az irodában egyedül és míg máskor zavart ha az Orsiék becsukják az ajtót, most egyáltalán nem. A munkámra se tudok koncentrálni. Pedig azt se mondhatnám, hogy nem aludtam ki magam. Bár tegnap későn feküdtem le, mert dolgoznom kellett, sürgős munka volt. De végül is nem kérték, szóval potyára dolgoztam. Be kell fejeznem, de nem volt olyan fontos, mint amilyennek beállították.

A tegnap este nagyon felhúzott. Tibbah kegyetlen bunkóvolt. De legfőképp primitív. Ilyen beszólások után nem vagyok vele hajlandó bármilyen kapcsolatot fenn tartani, sem kommunikálni. Bocsánatot úgyse fog kérni, nálunk ez nem divat. Innentől kezdve köszönöm szépen de nem kérek a társaságából.

Vikivel szinte teljesen magunkra maradtunk. Ezek után Bettin és Geen kívül szinte senkit nem mondhatok barátomnak itt. Azért ez szánalmas. Lehet, hogy bennünk van a hiba. Hogy mi nem vagyunk életuntak. Hogy mi nem arra gyűjtjük a pénzünket, hogy a kutya szemét felvarrassuk meg a  nyúlnak citrom illatú almot vegyünk. Vagy nem az a legnagyobb szórakozásunk, hogy elvisszük a kutyákat sétálni. Tudom ez eléggé cinikus a részemről. Senki ne értsen félre, mert mindenki azt csinál amit szeret, meg ami neki tetszik. De ne is ítélkezzenek! Az ilyen emberek akik a posványban töltik mindennapjaikat csak irigyek. Irigyek arra, hogy lehet máshogy is élvezni az életet. Mert egyesek meghazudtolják önmagukat. Külső kényszer hatására választják a börtönt, ahelyett, hogy lépnének. Mert valójában nem ilyenek. Én is jártam így, de tanultam belőle. És megfogadtam, soha senkiért nem fogom feladni saját magam. Kompromisszumokra hajlandó vagyok, de önmagam kifordítására nem. Ha valaki nem tudja a másikat úgy elfogadni ahogy van, az nem érdemel egy percet sem az életéből.