Ismét eljött egy új év első napja.

A szobám és a lelkem romokban.

Belül teljesen üres vagyok.

Bennem van, hogy éreznem kéne valamit.

Valami dereng is idebenn, de az nem a boldogság.

Egy kicsit magányos vagyok.....

Egy félig idegen félig hozzám közel álló ember saját hibáján kívül rávilágított a legnagyobb hibámra. Hogy cél nélkül élek. Nincsenek álmok, nincsenek tervek.

Nem tudom, vajon ez azért van, mert tényleg nincsenek, vagy mert nem merek álmodni.

Szégyenlem magam emiatt. Mikor feltette nekem ezt a kérdést amit még soha senki, hogy mi az álmod, elakadt a szavam. Azt hittem erre könnyű válaszolni. De mégsem. A cigarettától tompult agyam lázasan forgott, a szilveszteri zsivalyt próbálták túlüvölteni a gondolataim, de nem jött semmi. Hiszem mit mond ilyenkor az ember? Nem mondhatom neki, hogy szeretnék felülni a niagara ringispilre 5x egymás után, vagy kipróbálni a bándzsidzsámpingot, vagy eljutni egy Mando Diao koncertre. Mert ez nem az a kaliber.

Vagy mikor azt megkérdezte, hogy mit szeretek csinálni, mi a hobbim, teljesen megkukulva ültem és hápogtam, hisz nem mondhatom neki, hogy versenyszerüen űzöm a fedett pályás távolba nézést és az alvásban is nagyon penge vagyok.

Az a helyzet, hogy nem ismerem saját magam. Vagy nagyon is ismerem, de hogy őszinte legyek, kurvára nem tetszik az amit ezután a beszélgetés után látok.