Bendegúúúz

Hazafelé a úton folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy „el kell felejtened”. Mert így van! Muszáj, mert addig nem tudok tovább lépni. Már az is nagy haladás, hogy nem néztem hátra, egyszer sem. Mégis reméltem, hogy utánam jön, megcsókol és azt mondja: -Hiányoztál! De nem tehetem ezt! Hisz úgysem lenne olyan, mint amilyet szeretnék. Mikor megláttam, nem kavart fel a látványa. Ezek már letisztult érzések. Mégis mikor belenézek abba a barna szempárba, tudom, hogy kell és kívánom. Bárcsak úgy ébrednék egy reggel, hogy tiszta lappal indulok. Hogy nem köt senkihez semmi érzés. Mert akárhogy is tagadom és próbálok ellene tenni, hiányzik. Hiányzik az ölelése, a csókja, ahogy részegen hülyeségeket gitározik és beszél, ahogy tagadja, hogy szeret és egyáltalán a jelenléte. Mert mellette soha meg nem tapasztalt érzések jöttek elő belőlem. Ez a kapcsolat olyan más. És ma is csak miatta mentem fel moziba. És mikor nem láttam, kerestem. Hol van? Merre jár? Miért nem jön ide? Mikor odamentem hozzá köszönni, közömbösen fogadott. Majd utána eltűnt. Lehet, hogy naiv kijelentés, de az is lehet, hogy miattam. Talán mert nem akart kísértésbe esni. Soha nem értettem, hogy ha két ember szereti és kívánja egymást, akkor mi a faszt kell szarakodni?! Tudom, hogy másnap megbántam volna és tépném a hajam, hogy mekkora egy barom voltam, de annyira régen engedtem szabadjára az érzéseimet. Mindig korlátokba ütközöm.

Be vagyok csiccsentve, de pont ez miatt kell, hogy ezt leírjam, mert ez az igazság. És nem is fogom tagadni soha. Akárhogy is próbálok menekülni a Nándiba és egyebekbe, ez nem fog változni. Próbálom keresni a kiutat. De nem találom. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rá. Akár jó, akár rossz érzéssel, de mindig ott van velem. Az első csók óta belém rágta magát, mint egy parazita és nincs gyógyszerem ellene. Bárcsak ez ellen is lenne oltás.

És most is vele fekszem le. De csak gondolatban.