Bendegúúúz

Tegnap este összefutottunk Björnnel és Gustaffal. A moziteremben ültek egy padon ahol várták a következő fellépőt. Oda mentünk hozzájuk és szóba elegyedtünk. Én Björn mellé telepedtem, Viki Gustaf mellé paszírozta be magát. Remekül eltársalogtunk, majd Viki nagy vihorászások közepette lelépett Gustaffal. Björn félreérthetetlen közeledéseket tett felém. A pad támláján átvetett kezem kezdte simogatni, majd egyre közelebb hajolt. Amúgy is zavarban voltam, hisz nem minden nap találkozik az ember ekkora sztárral és ilyen nemes hímpéldánnyal. Tudtam, hogy angoltudásom nem elég tökéletes ahhoz, hogy megértessem vele, nem akarom, hogy közeledjen. Hogy miért, mikor gyönyörű férfi? A tökéletes szó megtestesítője…csak egy baj van vele: házas. Mindezt tudtam és vadul kalapáló szívem felett az agyam diadalmaskodott. Nem engedtem, hogy megcsókoljon. Pedig akartam! Nem állhattam tüzes tekintetét, amivel rám nézett. Tudtam, hogy akar és én is őt. De nem lehetett. Lányos zavaromban elkezdtem csacsogni minden hülyeségről. Kérdeztem a zenekarról, de nem válaszolt. Csak nézett rám. Éreztem, hogy nem bírom tovább, majd remegő lábakkal feldúltan távoztam. Megkerestem Vikit, aki Gustaffal a zöld függöny ráncai között kukucskálva várták a fejleményeket. Nekik persze összejött. Kézen fogva távoztak. Én pedig ott maradtam az elfolytott érzelmeimmel. Egyedül.