Megint megvolt egy hétvége. Húzós volt, minden téren. Szerelem, csalódás, csalódottság, bántás, megbántottság, megbocsátás. Választás volt az étlapon. Részletezni nem akarom. Feledni szeretném, mert még fáj egy kicsit, de idővel jobb lesz. Tudom, mindig így volt. Nagy igazság, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Csak az ember nem felejt. Az apró tüskék mindig megmaradnak. Félve lépünk a következő lépcsőfokra. Ezek a dolgok egy életen át kísértenek. Vannak dolgok, amiket nem hagyhatunk magunk mögött. Próbálkozol, de nem megy. Kiben bízhat az ember? A másik nemhez fűződő viszonyt teljesen megmérgezik ezek a csalódások. Mikor kiderül, hogy nem is olyan, mint amilyennek valójában hitted. Sőt, talán rosszabb.
Talán ezt érdemlem. Mást nem tudok hibáztatni csak magamat. A naivságomat. De miért baj, ha keresem az Igazit? Azt az egyetlent. Az élettől még esélyt sem kapok arra, hogy bárkiben is a kis hibái ellenére meglássam a jót, mert csak olyanokkal hoz össze a sors, akik nagyon bántanak. Az utóbbi lassan két évben csak ilyenekkel találkoztam. Lehet, hogy vonzom a rossz embereket, pontosabban a rossz férfiakat. Bár lehet ez kell ahhoz, hogy ha találkozom a nagy Ő-vel igazán tudjam értékelni.
Nem szeretek panaszkodni, mert ezzel tényleg csak a rosszat vonzom be. De majdnem 3 évig voltam együtt valakivel, akiért kitettem szívemet, lelkemet, akiért feladtam az egész életem, a családom, eldobtam magamtól mindent. Én ilyenre is képes vagyok. És mégis vége lett. Belegondolva jobb így. Sokkal jobb. Ugyanakkor hálás vagyok, mert nem lennék az aki most vagyok. De azóta nem jön össze a boldogság. Vagyis boldog vagyok, de nem maradéktalanul. Szeretném megtalálni. De nem jön. Pedig én mindent megteszek. Ezek szerint, még mindig nem eleget.
Utolsó kommentek