Az elmúlt napok elgondolkodtattak és átértékeltek bennem jó pár kapcsolatot. Amit eddig őszintének hittem, az meghazudtolódott. Vagy azt hittem, hogy igazi, kiderült, hogy csak álca. A baráti körünk haldoklása már egy ideje elkezdődött, nem hirtelen történt. Lassú fájdalmas halált halt. Régebben is voltak jelek. Csak nem figyeltem.
Mikor elkezdtünk Tatára járni Vikivel valahogy minden megváltozott bennünk. Láttuk, hogy lehet ezt másképp is csinálni. Lehetnek az emberek másmilyenek mint itt.
Ott mindenki közvetlen és kedves volt már az első találkozáskor, álarc nélkül azok lehettünk akik vagyunk és így fogadtak el. A második találkozáskor pedig ők jöttek oda hozzánk. Nem az volt, hogy fintorogtak ránk és bunkóztak, hanem úgy viselkedtek, hogy szinte nekik volt megtiszteltetés, hogy megismerhetnek minket.
Soha nem felejtem el azt az estét, mikor Virát lehívtam hozzánk. Már ezer éve nem találkoztunk és Kittit is meg akartuk látogatni aki kisbabát várt. Estére nem terveztünk igazából semmit, csak azt, hogy leviszem Bástyába aztán majd alakul valahogy az
Csak az a kérdés „kedves barátaim”, hogy néztetek már tükörbe illetve magatokba? Mert az a helyzet, hogy rohadtok belülről! Ez a nagy igazság! A posvány és a szar élet…az vár rátok!
Miért kell elítélni olyanokat, akik mernek még ebben a szar világban jókedvűek lenni?
Merik jól érezni magukat? Mernek tenni azért, hogy ne legyen szar! Mert mi merünk tenni, ti pedig nem! És ezért ti vagytok az elítélendők…mi mégse ítélünk el titeket!
Utolsó kommentek